most

valamiféle önterápia ez. egész nyáron az evészavaromon gondolkodtam. most normális súlyú vagyok kövér, és rendesen eszem. persze ez nem azt jelenti, hogy feladtam volna a soha fehér cukor, fehér liszt és édesség elveimet -ó dehogy is! közben néha kétségbeesem, hogy túl hájas a combom, meg eltűnt a derekam és visszasírom azt az átkozott negyvenhárom kilót. de tudom, hogy mindez csak ábránd marad -mármint a negyvenes tartomány. lehet, hogy kicsit lejjebb megyek, ki tudja... de semmiképpen sem szeretnék újra olyan agybeteg lenni, mint pár hónapja voltam.
néha gondolkozás nélkül elcserélném a mostani testemet a korábbira, de tudom, hogy azt ép ésszel nem lehet megtartani. tudom, hogy negyvenöt körül elkezdek becsavarodni és beszűkül a világom az evés köré. tudom, hogy veszélyes volt az, amit csináltam. furcsa belegondolni, hogy nem hittem el magamról még 43-mal sem azt, hogy vékony vagyok. persze tudtam, hogy fogytam, nyilván láttam a ruhákon és a tükörben is valahogy, de nem tudatosult bennem az, hogy elértem volna a célomat. hiszen egész nyáron az lebegett a szemem előtt, hogy "szeptember háromra legyek negyvennégy kiló". és amikor sikerült, akkor csak egy pár napig voltam magammal elégedett, olyan hamar szertefoszlott. és utána meg hipp-hopp, úgy hogy nem is akartam, hirtelen 43 lettem. de aztán rögtön meg is betegedtem és elkezdődött a binge alagút, amiben nyakig elmerültem.
sokat gondolok a régi szép időkre, mikor idegbajosan viselkedtem, ha valaki megkínált valami kajával, vagy megjegyzést tett a testemre -akár negatívat, akár pozitívat. emlékszem, mennyire kiakadtam, mikor szeptember második hetén visszamentem hétfőn a suliba és borzasztóan szomorú voltam, amiért máris híztam fél kilót -ez azután volt, hogy szombaton megettem háromnegyed tepsi meggyes piskótát- akkor voltam negyvenhárom és fél. és aztán csak ekörül forgott az életem. nem tudtam koncentrálni, mert azon járt az agyam, hogy hogyan kerüljem ki anya árgus szemeit és egyek kevesebbet. az akkori menüm egy reggelire elfogyasztott kis túrórudiból és kávéból, délután meg egy negyed adag főtt ételből állt. a suliban vedeltem a vizet literszámra, meg kávéztam -szigorúan csak édesítővel és hab nélkül. olyan egyszerűnek éreztem a nem evést, hogy mindenki nagyon csodálkozott. természetellenesnek tartottam az olyan embereket, akik többet ettek nálam -márpedig sok ilyen ember volt körülöttem, na jó: mindenki.
nem is tudom, hogy kattant át annyira az agyam.
kicsit félek, hogy azzal, hogy pestre költözöm, nehogy elkezdjek kevesebbet enni és megint megőrülni.