számadás

szeretnék olyan vékony lábakat, mint jucié, és olyan vékony derekat, csontos térdeket és karokat, mint amilyenek jucinak vannak. juci az egyik barátom. juci a szünetben megeszik egy egész fehér kenyeres kolis szendvicset. jucinak biztos jó az anyagcseréje -nem úgy mint nekem (egyszer nyolc napig nem tudtam vécére menni). juci másodikban kövérebb volt, a balett miatt sokat evett és sokat izmosodott. most, negyedikre lefogyta az összes izmát és zsírját, mindenét, csodálatosan vékony és arányos lett.
tavaly rettentő vékonynak képzeltem magam, csak azért, mert csaltam a mérlegen (sosem álltam rá rendesen, végig úgy egyensúlyoztam, hogy kevesebbet mutasson -még most is csinálom néha, a lelkem megnyugtatása végett), pedig akkor még hülye negyvenkilenc kilót nyomott a testem. szendvicset ettem a suliban, és rengeteget reggeliztem, meg vacsoráztam. de közben legalább nagyjából vékonynak éreztem magam. persze volt olyan is, hogy délután háromkor jutott eszembe, hogy aznap még nem is ettem semmit. ha nagyon lefoglalom magam, sokszor még most is elfelejtek enni. harmadikban nem számoltam olyan nagyon a kalóriákat. hiba volt. harmadikban eladtam a kajajegyeimet (amit én 16ezerért vettem, csak 3ezerért tudtam eladni), hogy még több cigit tudjak venni. harmadikban, a kolis beköltözés napján elittam és elcigiztem a heti zsebpénzem. harmadikban sokszor kunyeráltam össze a hazautam, felelőtlen kölcsönökbe bocsátkoztam, de aztán anyáék megtudták, hogy füvezem és kivettek a koliból.
másodikban derült ki a nemevés ügyem (magamban csak így hívom az egész anorexiás mizériát) akkor, amikor pesten voltunk az osztállyal, és utolsó nap egy kínai étteremben ebédeltünk. nem szeretem a kínait, ezért nem ettem -meg persze titkon örültem, hogy aznap megúszom kaja nélkül. az osztályfőnököm észrevette a dolgot, el kellett mondanom anyának. szörnyű volt az a május vége és június, mert nemcsak az osztály, de pár tanár is megtudta a dolgot, a fórumot is beköpték, ráadásul a hülye félkegyelmű pszichológushoz kellett járnom. mindenki dilisként kezelt, persze kicsit az is voltam. a normális emberek nem kapnak ideg összeroppanást egy cikk narancstól vagy egy pohár be nem tervezett víztől. az egészben az volt a baj, hogy nem mertem inni. a kompetencia-mérésem is azért lett szar, mert alig tudtam koncentrálni a feladatokra. dehidratált nyafogós hülye voltam. a föci tanárom állandóan tic-tac-kal tukmált, hogy legyen bennem valami. azért jól esett a törődés. csak azt a pszichológust kellett volna felkötni valamelyik útszéli fára. persze könnyen átvertem, az ilyeneket mindig is könnyű volt átverni.
azért titokban mindig vártam, hogy egyszer majdcsak kapok egy normális pszichológust vagy pszichiátert, akinek rendesen el tudom mondani az összes hülyeségem és szánalmas agymenésemet, akinek fesztelenül tudok beszélni a nyomorúságos lelki világomról, akivel egyszerűen jó társalogni és értelmes tanácsokat ad. sajnos az utóbbi két évben nem sikerült összefutnom egyetlen ilyen csodabogárral sem. mindegyik túl mézes-mázos, gyerekes és bolond. nem fogom föl ésszel, hogy engedik az ilyeneket beteg emberekkel foglalkozni. most nyáron nem az evészavar miatt kellett elmenni egy újabb zavarba ejtő és meddő találkozóra; a vagdosás volt a fő téma, amit előszeretettel alkalmaztam az alkaromon rosszabb napokon. igazából szeretem ezeket a sebeket. furcsa és komisz dolog felhasítani a tulajdon bőrömet -bármi legyen is az indok. kézzel fogható indokom pedig nem is volt soha. a szomorúság, a váratlan magány és az önbizalomhiányom vezetett mindig ezekre a tragikus lépésekre. meg a figyelemhiány, ami tudom, hogy szánalmas és magamnak is csak nehezen tudom bevallani. tavaly tavasszal például azt tettettem, hogy vérzik a fülem -szereztem egy borotvapengét, megvágtam a lábfejem, a vért pedig a fülemre kentem. mindenki elhitte -az embereket borzasztó könnyen át lehet verni- mentővel vittek be a kórházba, még éjszakára is bent tartottak. azért nem akartam ekkora hűhót, de nem bírtam visszacsinálni, elsodort az ár, és a kórházban öntött el a bűntudat, az elmebaj, meg más finomságok, hogy mégis hogy lehettem ekkora kretén?! a legjobban mégis a súlyom bántott, mert megmértek, mikor felvettek a gyerekosztályra, és csúnya ötvenet mutatott a rossz kórházi mérleg. csak zokogtam a nyikorgós kórházi ágyon, a falra ronda hét törpét festettek. néha meg hülye módon visszavágyok a kórházba. az emberek rólam beszéltek, és nem volt semmi dolgom abban a másfél napban, míg bent voltam. csak a saját démonjaimmal kellett megküzdenem -de hát nem ezt csinálom több éve már?
aztán most nyáron visszaállt a rend, elmúltak a sötét, öngyilkos hajlamok, csak a fehér és rózsaszín hegek maradtak meg, azok is halványulnak és visszavette a vezető szerepet a súlyom. 2012 június közepén ötvenegy kiló voltam (hála a hülye kicsapongásaimnak és mértéktelen zabálásaimnak), szeptember ötödikén már csodás negyvenhárom. a nyáron eljártam úszni, gyűjtögettem a számomra fölösleges, kalóriadús ételeket, minden nap tornáztam, keveset ettem és beindult a ˝költői pályafutásom˝ is. úgy éreztem, erős vagyok, és bármire képes lehetek -az alacsony kalóriabevitel miatt mindig indokolatlanul magasra törnek ambícióim, és remek érettségivel hitegetem magam- mert képes voltam idegeneknek odaadni a kajám úszás után, a parkban. így úgy néztek ki az úszós napjaim, hogy reggelire 70, max 100 kalória, három óra úszás (-900 kcal), négy vagy öt kávé, két cigi, kihúzni az ebédet délután kettőig, ebédre saláta öntet nélkül (utálom az önteteket), aztán a vacsit, ha tudom, kihagyni, esetleg egy barack. és akkor erős voltam, izmos és túltengett bennem a bizonyítási vágy. megszerettem magamat ezeken a napokon. jobbnak és csinosabbnak éreztem magam, mint bármikor előtte vagy azután. pompás nyár volt, nemcsak emiatt, hanem mert végre eldöntöttem, mit kezdjek magammal gimi után, és rengeteget olvastam meg művelődtem, tisztába jöttem magammal és a világgal. szeptemberben egy teljesen megújult, kiegyensúlyozott csilla lépte át az iskola kapuját.
persze egy hét alatt elrontottam mindent, amikor az átkoplalt nyár után binge-buliba kezdtem. egyik hétvégén megettem háromnegyed tepsi meggyel piskótát úgy, hogy előtte, közben, utána is tömtem magam, mint valami ormótlan disznót. úgy is néztem ki, a hasam felpuffadt és fájón feszült, a nadrág dereka kínosan szorított a hasam alatt, és legszívesebben minden pillanatban elbőgtem volna magam. majdnem három hónapomba telt megzabolázni az evési kényszeremet. pár hete jutottam el arra a szintre, hogy képes vagyok csak nézelődni lemenni a konyhába, nem pedig módszeresen befalni minden ott található ételt. most értem el, hogy újra megfelelően lötyögjön rajtam a világoskék farmerom, ami tavaly még rettentően feszült. a drapp nadrágom, ami tavaly ilyenkor rendes magas derekú nadrág volt, és megtartotta az övem, most majd´ lecsúszik a fenekemről -nem is beszélve az övről, ami a legszorosabbra véve is centikre eláll a csípőmtől. tanévkezdéskor váratlanul ért, hogy szó szerint fáj, ha ülök (nyomta a kemény szék a csigolyáim és a farcsontom), mostanra már megszoktam ezt. ahogy azt is, hogy nincs annyi energiám, mint régebben, sokszor már nehezen vonszolom el magam A-ból B-be.
a tél pedig most mindennél rosszabb. már nyáron is hosszú farmerben mentem bevásárolni a negyven fokos melegben, és pléd alatt is vacogtam benn a lakásban. most télen, pedig nem is tudom, hogy éljem túl a hideg napokat. rendszeresen ellilul a szám, a körmöm kék lesz és libabőrös vagyok két vastag pulcsi alatt is. utálom a telet, mert sok gondot okoz. a tél magával hozza a cukorbombaként szolgáló forrócsokit, meghozza a mikulástól szedett csokoládét és a karácsonykor elmaradhatatlan süti tengert. büszke vagyok magamra, amiért csendben elüldögéltem huszonötödikén az asztalnál és nem ettem mézeskalácsot, mákos/diós/gesztenyés/nutellás bejglit, gesztenyés habos kockát, színes cukorral megszórt csokitortát és mézes krémest. kicsit azért rosszul éreztem magam, amiért nem kóstolom meg, féltem, hogy talán szomorúak lesznek az emberek, hogy én semmit sem eszem. de nem lettek szomorúak, legalábbis nem mutatták. 21 napja nem ettem édes mocskot. a földimogyoróra kaptam rá, de szerencsére már elfogyott, és nem fenyeget többé. várom már, hogy elköltözzem itthonról, mert bár nagyon fog hiányozni anya, és én szeretek itthon lenni, de valami fantasztikus lesz úgy kinyitni a hűtőt, hogy csak natúr joghurt van benne, és a konyhában maximum gyümölcsöt és kávét talál az éhes ember. csodálatos lesz annyit enni, amennyit valójában akarok. csak legyen meg a 39 érettségire!

disznóól a gyomrom ma

reggeli: fenomenális natúr joghurt (103), miniatűr pirítós (40), földimogyoró (70), almahéj, kávé
ebéd: almaszósz (100), natúr sült hús (50), mandarin, földimogyoró (60)
délután: kávé
eddig összesen: 423 kcal

borzalmas, de ünnepi kiadásban még tűrhető. legalább egészséges kajákból ettem ilyen disznó sokat -és még hátravan a vacsora! semmi gond, most elmegyek sétálni, este tornázom és végre megcsinálom az átkozott matek meg német leckét. készülni kéne a rajzérettségire is, de az ráér holnap. irodalom esszé és minden napra két könyv; menni fog ez.
muszáj a 42 kiló (így is elbőgöm magam a combom láttán), aztán 41.. talán jöhet a 40. a végén meg jó lenne 39 kilósan érettségizni. rettegek, hogy visszahízok a fránya ötvenre.

maraton

ma van 19. napja, hogy nem eszem édességet. hála istennek, sikerült a karácsonyt is sütik és szaloncukor nélkül megünnepelni. anyával megbeszéltük, hogy ha eszem elég szénhidrátot (két szelet pirítós az egy helyett), akkor nem ragaszkodik a süteményevéshez. tegnap kicsit elszaladt velem a ló, de így is legfeljebb 700 kcal-át ettem, ez is azért, mert vonatozás közben megettem majdnem egy egész csomag földimogyorót -pedig már igazán rosszul voltam, és nem kívántam. csak a fáradság miatt volt azt hiszem, mert fél ötkor keltem, utaztunk debrecenbe.
a december 24-i célom a negyvenhárom kiló volt, aznap reggel negyvenhárom és fél voltam, aminek azért nagyon örültem, csak megtette a hatását a két hét 300 kcal és nuku édesség. nem is hiányzik a csokoládé vagy a cukorka, vagy bármi ilyesmi, helyette sok gyümölcsöt eszem a vércukorszintem szintben tartására, és múlthéten megszerettem a natúr joghurtot is! pompás, mert eddig féltem megkóstolni, azt gondoltam, biztos nem ízlene. most, hogy tudom, elég finom, lényegesen megkönnyebbíti majd az életemet, mert a reggeli 120-130 kalóriás joghurt helyett 60 vagy 80 lesz csak.
próbálok lejjebb araszolni a 42-41 felé, soványan akarok visszamenni január hetedikén a suliba.

útikalauz

csak hogy jelezzek:
élek még, nincs semmi baj, 44 kg vagyok, 9 napja nem ettem édességet (semmi csokoládé, szaloncukor, keksz, cukorka, piskóta, bármi ilyesmi), úgy ahogy tartom a napi 300 kcal-át. ma is sikerült a pontos 300. szerdán és csütörtökön nem alszom itthon (sulis elfoglaltság miatt), egy barátnőmnél leszek -aki szintén nem nagyon eszik- majd együtt erősködünk és kibírjuk két napig kaja nélkül vagy minimál ellátással. a csokikat és különböző édességeket egy dobozba gyűjtöm; majd odaadom valakinek, aki szereti. (megnyugtat a raktározás)
sok a tanulnivaló, kevés a kaja -normális minden.

tükörsima

sikerült tartani a 300-at!
reggeli: a jól bevált pirítós, joghurt, kávé= 140
suliban: 1 banán, 1 alma, tea= 80 (azért a banánt mindig beleszámolom)
vacsora: kis tányér sóska, pirítós, mandarin= 80
összesen tehát: pontosan 300 kcal

bár a buszon hazafelé jövet eléggé fájt a fejem, hányingerem volt és még most is akadnak problémák a koordinációmmal, de egye fene, ha így soványabb leszek.
ha ezen a héten tartom a napi 300-at, és esetleg még tornára is jut idő, akkor hétvégére meglehet a 44-45 is akár (most délután ruhában, pisilés előtt voltam 46)
furcsa belegondolni, hogy az emberek nem tervezik meg előre a napjukat kaja szempontjából. meg például sose értem, ha megkínálok valakit a tízóraimmal, az miért nem fogadja el, ő miért nem éhes abban a pillanatban? miért nem raktározza el, vagy valami? furcsa belegondolni, hogy a többi ember nem veszi olyan komolyan a kaját, nem fél tőle, nincs semmilyen negatív érzelme vele kapcsolatban. nem érzi azt, hogy összeesküdtek ellene, ha valakitől csokit kap, vagy nem kap szívrohamot egy zsírosabb étel láttán. nem értem, hogy tudnak az emberek a kajára, mint valami természetes dologra gondolni. nekem túlságosan kajaközpontú a világom. az egész napom azzal telik, hogy megtervezem, hogy mit ehetek aznap és másnap, és hogyha szétnézek az osztályteremben vagy a buszon, akkor mindig elsorolom magamban az ételek kalóriatartalmát, amiket az emberek körülöttem fogyasztanak. túl sokat tudok erről a témáról, és túl sok az étel a világon, túl sokfajta kísértéssel kell szembenéznem nap mint nap, és túl rég volt, mikor normálisan viszonyultam a témához.

fordulópont

reggeli: pirítós, joghurt, kávé, kiwi= 140
ebéd: kis tányér spagetti (hús nélkül, utálom a bolognait)= 100
vacsora: pirítós szalámival, uborkával és paprikával, joghurt= 130
közben: 1 narancs, 1 alma, kis tálka gránátalma, 2 mandarin, 2 bögre tea= a gyümölcsöket nem számolom
összesen: 370 kcal

nem olyan borzasztó, de lehetett volna jobb is. viszont annak örülök, hogy ki tudtam kerülni a milka csokit és csokiba mártott mézeskalácsot, meg persze a szaftos kenyeret. anya így is rám szólt, hogy túl kevés szénhidrátot eszek. mintha ez rossz dolog lenne..
fáradt vagyok, és kicsit remegtem ma. biztos a hideg. borzasztóan fázom.

kabaré

néha beszélgetnék a családommal erről az egész evészavarról, persze ha nem néznének teljesen hülyének miatta, meg nem küldenének rögtön pszichológushoz -mint ahogy ezt már megtették egy néhányszor. általában sokat tudok beszélni a dolgokról, amik érdekelnek, azokról igazán sokat. és én elmondanám az összes dolgot, ami foglalkoztat ezzel kapcsolatban. csak akárhányszor elkezdek valami evéshez kötődő dologról beszélni -inkább csak a barátaimnak- ők mindig furcsán néznek rám és én zavarban érzem magam az őszinteségem miatt, meg persze őket is rosszul érinti az ügy, mert tudnak a kórházról, meg tudnak a pszichológusokról és pszichiáterről is. ott voltak mellettem és féltettek, és aggódtak értem, amikor épp rombolni támadt kedvem ezt a csodás testet (haha).
megalázó minden formájában. megalázó volt, hogy itthon anya a vizeletemből ellenőrizte az aceton szintemet, és megalázó volt, amikor a bátyám elkísért a pszichiáterhez, és amikor ötévesként kezeltek az orvosok, és nem értették, miért nem vagyok hajlandó enni. megalázóak voltak a pillantások, amiket a legjobb barátaimtól kaptam, mikor észrevették, hogy megint nem ebédeltem. egy egész éjszakán át vigyázott rám az egyik osztálytársam a táborban, és amikor eljött a reggel, le kellett mennem a tanári házba, mert már nagyon rosszul voltam, mindenki szánakozva nézett rám, nem tudtam beszélni a hányingertől, remegtem és zsibbadt mindenem. azt hittem, meg fogok halni. aztán bevittek a kórházba, és órákig csak sírtam az ágyon fekve, nem voltam képes semmi egyébre. fáj, hogy újra és újra megteszem ezt magammal. és hogy állandóan csalódást okozok mindenkinek.
néha megdöbbenek azon, hogy miket meg mertem tenni és hogy több mint két éve e körül forog az életem. mindenki tudja rólam, hogy én vagyok a dilis lány, aki mindig fogyózik és soha senki nem látja enni.

eddig 240

anyával karácsonyi dalokat hallgatunk reggeli közben már egy jó ideje. igazán hangulatos, meg aztán sokkal vidámabb is leszek tőle, és könnyebb ellenállnom az előttem illatozó csokoládénak és mézeskalácsnak. jóízűen elropogtattam a tenyérnyi teljes kiőrlésű pirítósomat, hozzá egy piros rostos activia csúszott le és egy bögre édesítővel felturbózott kávé. közben mellettem anya két fehér kenyér pirítóst evett margarinnal megkenve, sőt még mézeskalácsot is nasizott utána! nem fér a fejembe, hogy lehet ilyesmiket enni bűntudat nélkül. délelőtt teát ittam, meg most ebédhez is, ami egy kis tányér sóska volt egy tükörtojással meg egy szelet teljk. kenyérrel. plusz egy narancs. eddig jól haladok, és úgy érzem ezután se fogom elrontani ezt a csodás napot. végre a kezemben van az irányítás, nem holmi cukorban és zsírban tocsogó ételek tartanak pórázon.
úgy néz ki, jövőhéten a koncert helyett, aminek a fináléjában énekeltem volna az osztállyal, pestre megyek régi, leselejtezett hegedűkért, amiket majd szétszedhetek. már előre várom, bár sajnálom, hogy lemaradok a koncertről, amire már hetek óta próbálunk, és elég nagyszabású lesz, meg hát nem is csináltam még ilyesmit, szívesen kipróbáltam volna.

hölgyeim és uraim

a szeptembert 44 kilóval kezdtem, pár nap alatt a 43 is sikerült, most meg veszni hagyom a zabáimmal, holott régebben (sőt, egész nyáron) kibírtam napi 300-400 kalóriával. szerencsére most este nemet mondtam a csokinak, mert anya miért is ne venne nekem egy egész tábla milkát? régebben nem csinált ilyeneket. ilyenkor állandóan egy hálátlan, undorító embernek érzem magam, mert persze mondtam neki, hogy minek vett ilyesmit? nekem nem kell csoki stb. erre persze leolvad a mosoly az arcáról, én meg legszívesebben a falhoz csapdosnám a fejem.
mivel szalagavatóra (múlt szombat) nem sikerült lemenni negyvenháromig, ezért rákapcsolok a karácsonyig hátralévő időszakra. szeptember elején olyan büszke voltam magamra, hogy a csúnya ötvenről le tudtam faragni azt a fölösleges hét kilót; eljártam úszni, tornáztam és alig ettem -sokszor a wc-ben vagy a konténerben végezte a kaja. egyszerűen imádtam öltözködni, mert tudtam, hogy minden jól áll, még a legdurvábban tapadó ruha is tetszett magamon. a fekete passzos szoknyámat szinte átszúrta a csípőcsontom, átsejlett a szegycsontom, a kulcscsontom meg csak úgy döfködte a bőrömet -igazán tetszettem magamnak. a suliban többen (még tanárok és ismeretlenek is) odajöttek hozzám, hogy eszek-e rendesen, és hogy hízzak pár kilót. minden olyan új volt és tökéletes az egyedül töltött nyár után. azt hittem, sikerül majd tartani a csodás negyvenhármat, vagy akár lejjebb is araszolhatnék a negyvenegy-negyvenig.
erre bekerültem valami őrülten pörgő nutella-csoki-keksz-cukor-cukorral-este is korlátlanul zabáló rettentő árba, ahonnan csak néha bukkant ki a fejem. és egyre jöttek a mázsás súlyok. meg se álltam a negyvenhat/negyvenhétig. most negyvenhatost mutat a mérleg. sírógörcsöm van ettől a számtól. utálom, hogy gyenge vagyok, és egész nap csak tömöm azt a buta fejemet. muszáj lefogynom, a combjaim rettentő fatörzsek, a derekam valami ormótlan oszloppá nőtt, a karomon lötyög a háj és az arcom is kerekded napocskává hízott. mindenem megnőtt, aránytalan lett és elszomorít.
karácsonyig van 16 napom. ezalatt le kell izzadnom azt a három kilót, utána pedig csúszhatok lejjebb is, ha bírom. a haditerv a következőkből áll:
-napi 300 kcal maximum
-reggelire egy joghurt és egy pirítós (persze teljes kiőrlésű kenyérből)
-a suliban szigorúan csak víz/édesítős tea/kávé
-ha hazaértem, a lehető legkisebb adag főtt étel, ha el lehet bliccelni, egy joghurt vagy gyümölcs
-minden nap legalább 20 perc torna
-nincs siránkozás, nincsenek kifogások, meg mellébeszélés!
-az üres has biztonságot ad, és nem állnak olyan ormótlanul majd a ruhák, mint a feszülő kismama pocakon