kabaré

néha beszélgetnék a családommal erről az egész evészavarról, persze ha nem néznének teljesen hülyének miatta, meg nem küldenének rögtön pszichológushoz -mint ahogy ezt már megtették egy néhányszor. általában sokat tudok beszélni a dolgokról, amik érdekelnek, azokról igazán sokat. és én elmondanám az összes dolgot, ami foglalkoztat ezzel kapcsolatban. csak akárhányszor elkezdek valami evéshez kötődő dologról beszélni -inkább csak a barátaimnak- ők mindig furcsán néznek rám és én zavarban érzem magam az őszinteségem miatt, meg persze őket is rosszul érinti az ügy, mert tudnak a kórházról, meg tudnak a pszichológusokról és pszichiáterről is. ott voltak mellettem és féltettek, és aggódtak értem, amikor épp rombolni támadt kedvem ezt a csodás testet (haha).
megalázó minden formájában. megalázó volt, hogy itthon anya a vizeletemből ellenőrizte az aceton szintemet, és megalázó volt, amikor a bátyám elkísért a pszichiáterhez, és amikor ötévesként kezeltek az orvosok, és nem értették, miért nem vagyok hajlandó enni. megalázóak voltak a pillantások, amiket a legjobb barátaimtól kaptam, mikor észrevették, hogy megint nem ebédeltem. egy egész éjszakán át vigyázott rám az egyik osztálytársam a táborban, és amikor eljött a reggel, le kellett mennem a tanári házba, mert már nagyon rosszul voltam, mindenki szánakozva nézett rám, nem tudtam beszélni a hányingertől, remegtem és zsibbadt mindenem. azt hittem, meg fogok halni. aztán bevittek a kórházba, és órákig csak sírtam az ágyon fekve, nem voltam képes semmi egyébre. fáj, hogy újra és újra megteszem ezt magammal. és hogy állandóan csalódást okozok mindenkinek.
néha megdöbbenek azon, hogy miket meg mertem tenni és hogy több mint két éve e körül forog az életem. mindenki tudja rólam, hogy én vagyok a dilis lány, aki mindig fogyózik és soha senki nem látja enni.