számadás

szeretnék olyan vékony lábakat, mint jucié, és olyan vékony derekat, csontos térdeket és karokat, mint amilyenek jucinak vannak. juci az egyik barátom. juci a szünetben megeszik egy egész fehér kenyeres kolis szendvicset. jucinak biztos jó az anyagcseréje -nem úgy mint nekem (egyszer nyolc napig nem tudtam vécére menni). juci másodikban kövérebb volt, a balett miatt sokat evett és sokat izmosodott. most, negyedikre lefogyta az összes izmát és zsírját, mindenét, csodálatosan vékony és arányos lett.
tavaly rettentő vékonynak képzeltem magam, csak azért, mert csaltam a mérlegen (sosem álltam rá rendesen, végig úgy egyensúlyoztam, hogy kevesebbet mutasson -még most is csinálom néha, a lelkem megnyugtatása végett), pedig akkor még hülye negyvenkilenc kilót nyomott a testem. szendvicset ettem a suliban, és rengeteget reggeliztem, meg vacsoráztam. de közben legalább nagyjából vékonynak éreztem magam. persze volt olyan is, hogy délután háromkor jutott eszembe, hogy aznap még nem is ettem semmit. ha nagyon lefoglalom magam, sokszor még most is elfelejtek enni. harmadikban nem számoltam olyan nagyon a kalóriákat. hiba volt. harmadikban eladtam a kajajegyeimet (amit én 16ezerért vettem, csak 3ezerért tudtam eladni), hogy még több cigit tudjak venni. harmadikban, a kolis beköltözés napján elittam és elcigiztem a heti zsebpénzem. harmadikban sokszor kunyeráltam össze a hazautam, felelőtlen kölcsönökbe bocsátkoztam, de aztán anyáék megtudták, hogy füvezem és kivettek a koliból.
másodikban derült ki a nemevés ügyem (magamban csak így hívom az egész anorexiás mizériát) akkor, amikor pesten voltunk az osztállyal, és utolsó nap egy kínai étteremben ebédeltünk. nem szeretem a kínait, ezért nem ettem -meg persze titkon örültem, hogy aznap megúszom kaja nélkül. az osztályfőnököm észrevette a dolgot, el kellett mondanom anyának. szörnyű volt az a május vége és június, mert nemcsak az osztály, de pár tanár is megtudta a dolgot, a fórumot is beköpték, ráadásul a hülye félkegyelmű pszichológushoz kellett járnom. mindenki dilisként kezelt, persze kicsit az is voltam. a normális emberek nem kapnak ideg összeroppanást egy cikk narancstól vagy egy pohár be nem tervezett víztől. az egészben az volt a baj, hogy nem mertem inni. a kompetencia-mérésem is azért lett szar, mert alig tudtam koncentrálni a feladatokra. dehidratált nyafogós hülye voltam. a föci tanárom állandóan tic-tac-kal tukmált, hogy legyen bennem valami. azért jól esett a törődés. csak azt a pszichológust kellett volna felkötni valamelyik útszéli fára. persze könnyen átvertem, az ilyeneket mindig is könnyű volt átverni.
azért titokban mindig vártam, hogy egyszer majdcsak kapok egy normális pszichológust vagy pszichiátert, akinek rendesen el tudom mondani az összes hülyeségem és szánalmas agymenésemet, akinek fesztelenül tudok beszélni a nyomorúságos lelki világomról, akivel egyszerűen jó társalogni és értelmes tanácsokat ad. sajnos az utóbbi két évben nem sikerült összefutnom egyetlen ilyen csodabogárral sem. mindegyik túl mézes-mázos, gyerekes és bolond. nem fogom föl ésszel, hogy engedik az ilyeneket beteg emberekkel foglalkozni. most nyáron nem az evészavar miatt kellett elmenni egy újabb zavarba ejtő és meddő találkozóra; a vagdosás volt a fő téma, amit előszeretettel alkalmaztam az alkaromon rosszabb napokon. igazából szeretem ezeket a sebeket. furcsa és komisz dolog felhasítani a tulajdon bőrömet -bármi legyen is az indok. kézzel fogható indokom pedig nem is volt soha. a szomorúság, a váratlan magány és az önbizalomhiányom vezetett mindig ezekre a tragikus lépésekre. meg a figyelemhiány, ami tudom, hogy szánalmas és magamnak is csak nehezen tudom bevallani. tavaly tavasszal például azt tettettem, hogy vérzik a fülem -szereztem egy borotvapengét, megvágtam a lábfejem, a vért pedig a fülemre kentem. mindenki elhitte -az embereket borzasztó könnyen át lehet verni- mentővel vittek be a kórházba, még éjszakára is bent tartottak. azért nem akartam ekkora hűhót, de nem bírtam visszacsinálni, elsodort az ár, és a kórházban öntött el a bűntudat, az elmebaj, meg más finomságok, hogy mégis hogy lehettem ekkora kretén?! a legjobban mégis a súlyom bántott, mert megmértek, mikor felvettek a gyerekosztályra, és csúnya ötvenet mutatott a rossz kórházi mérleg. csak zokogtam a nyikorgós kórházi ágyon, a falra ronda hét törpét festettek. néha meg hülye módon visszavágyok a kórházba. az emberek rólam beszéltek, és nem volt semmi dolgom abban a másfél napban, míg bent voltam. csak a saját démonjaimmal kellett megküzdenem -de hát nem ezt csinálom több éve már?
aztán most nyáron visszaállt a rend, elmúltak a sötét, öngyilkos hajlamok, csak a fehér és rózsaszín hegek maradtak meg, azok is halványulnak és visszavette a vezető szerepet a súlyom. 2012 június közepén ötvenegy kiló voltam (hála a hülye kicsapongásaimnak és mértéktelen zabálásaimnak), szeptember ötödikén már csodás negyvenhárom. a nyáron eljártam úszni, gyűjtögettem a számomra fölösleges, kalóriadús ételeket, minden nap tornáztam, keveset ettem és beindult a ˝költői pályafutásom˝ is. úgy éreztem, erős vagyok, és bármire képes lehetek -az alacsony kalóriabevitel miatt mindig indokolatlanul magasra törnek ambícióim, és remek érettségivel hitegetem magam- mert képes voltam idegeneknek odaadni a kajám úszás után, a parkban. így úgy néztek ki az úszós napjaim, hogy reggelire 70, max 100 kalória, három óra úszás (-900 kcal), négy vagy öt kávé, két cigi, kihúzni az ebédet délután kettőig, ebédre saláta öntet nélkül (utálom az önteteket), aztán a vacsit, ha tudom, kihagyni, esetleg egy barack. és akkor erős voltam, izmos és túltengett bennem a bizonyítási vágy. megszerettem magamat ezeken a napokon. jobbnak és csinosabbnak éreztem magam, mint bármikor előtte vagy azután. pompás nyár volt, nemcsak emiatt, hanem mert végre eldöntöttem, mit kezdjek magammal gimi után, és rengeteget olvastam meg művelődtem, tisztába jöttem magammal és a világgal. szeptemberben egy teljesen megújult, kiegyensúlyozott csilla lépte át az iskola kapuját.
persze egy hét alatt elrontottam mindent, amikor az átkoplalt nyár után binge-buliba kezdtem. egyik hétvégén megettem háromnegyed tepsi meggyel piskótát úgy, hogy előtte, közben, utána is tömtem magam, mint valami ormótlan disznót. úgy is néztem ki, a hasam felpuffadt és fájón feszült, a nadrág dereka kínosan szorított a hasam alatt, és legszívesebben minden pillanatban elbőgtem volna magam. majdnem három hónapomba telt megzabolázni az evési kényszeremet. pár hete jutottam el arra a szintre, hogy képes vagyok csak nézelődni lemenni a konyhába, nem pedig módszeresen befalni minden ott található ételt. most értem el, hogy újra megfelelően lötyögjön rajtam a világoskék farmerom, ami tavaly még rettentően feszült. a drapp nadrágom, ami tavaly ilyenkor rendes magas derekú nadrág volt, és megtartotta az övem, most majd´ lecsúszik a fenekemről -nem is beszélve az övről, ami a legszorosabbra véve is centikre eláll a csípőmtől. tanévkezdéskor váratlanul ért, hogy szó szerint fáj, ha ülök (nyomta a kemény szék a csigolyáim és a farcsontom), mostanra már megszoktam ezt. ahogy azt is, hogy nincs annyi energiám, mint régebben, sokszor már nehezen vonszolom el magam A-ból B-be.
a tél pedig most mindennél rosszabb. már nyáron is hosszú farmerben mentem bevásárolni a negyven fokos melegben, és pléd alatt is vacogtam benn a lakásban. most télen, pedig nem is tudom, hogy éljem túl a hideg napokat. rendszeresen ellilul a szám, a körmöm kék lesz és libabőrös vagyok két vastag pulcsi alatt is. utálom a telet, mert sok gondot okoz. a tél magával hozza a cukorbombaként szolgáló forrócsokit, meghozza a mikulástól szedett csokoládét és a karácsonykor elmaradhatatlan süti tengert. büszke vagyok magamra, amiért csendben elüldögéltem huszonötödikén az asztalnál és nem ettem mézeskalácsot, mákos/diós/gesztenyés/nutellás bejglit, gesztenyés habos kockát, színes cukorral megszórt csokitortát és mézes krémest. kicsit azért rosszul éreztem magam, amiért nem kóstolom meg, féltem, hogy talán szomorúak lesznek az emberek, hogy én semmit sem eszem. de nem lettek szomorúak, legalábbis nem mutatták. 21 napja nem ettem édes mocskot. a földimogyoróra kaptam rá, de szerencsére már elfogyott, és nem fenyeget többé. várom már, hogy elköltözzem itthonról, mert bár nagyon fog hiányozni anya, és én szeretek itthon lenni, de valami fantasztikus lesz úgy kinyitni a hűtőt, hogy csak natúr joghurt van benne, és a konyhában maximum gyümölcsöt és kávét talál az éhes ember. csodálatos lesz annyit enni, amennyit valójában akarok. csak legyen meg a 39 érettségire!