hájas disznó vagyok

dobog a szívem, szomjas vagyok és hányingerem van. hát persze, hogy megint bingéztem. szerencsére négy előtt tartottam a zabapartit, ezután már semmi nem fog lecsúszni a torkomon. mindjárt kipukkadok, pedig ma úgy indultam, hogy menni fog, ment is amíg haza nem értem. nincs kedvem és gusztusom fölsorolni, miket tömtem magamba. ma még megyek biciklizni, aztán holnaptól nincs megállás a negyvennégyig, mert borzasztó módon meghíztam a combomra, fenekemre, hasamra és derekamra. ezeket ledolgozom, aztán jöhet a formás lábikó meg karok. pusztuljak meg, ha nem sikerül!

#34

46 vagyok, majd szólok, ha 44 leszek

köszöntelek az ötvenes klubban titeket!

ötven nyomorult kiló vagyok. júniusban voltam ennyi utoljára. ez az a szám, amitől rettegek, amitől sírógörcsöm van és amivel egész nap undort érzek magam iránt. nem beszélhetünk már semmi soványságról, itt nincs helye a vékony vagy a csinos jelzőnek. mindenütt háj és ormótlanul nagy testrészek. köszöntelek hatalmas csípő, lötyögő fenék, meghízott kar és arc, összeérő combok, vastag vádli! köszöntelek titeket a kajamaratonnal telő életemben! remélem jól szórakozunk majd együtt és lesz még sok sok kisebb testvéretek, úgy mint egybenőtt derék, nagy cicik meg elborzasztó úszógumi.

utállak titeket, takarodjatok le a testemről.

péntektől fellépések és szűz anyám kint állok majd a színpadon a feszülő ruháimban, szégyen lesz mozogni. a ballagós ruhát is föl kell majd ölteni, és az is borzalmasan áll majd rajtam. kikerekedtem. sírok, hogy milyen ocsmány vagyok és közben változatlanul zabálom magamba a banánt, a jó reggeltet, a paprikás krumplit. állatias ösztönlénnyé változtam, aki gurul sétálás helyett. szomorú egy állapot, ráadásul megesz az ideg az érettségi miatt is. híztam -csak ez kattog a fejemben. elborzaszt ez a nagy kerek szám, ami ötössel -te jó isten!- kezdődik. ötven visszaevett kiló. vagyis csak azt a hét kilót ettem vissza, amitől épphogy sikerült megszabadulnom. újra a régi hájas csilla lettem. jobb lenne elásni magam.

péntekre negyvennyolc vagy negyvenhét leszek, aztán majd május négyig valahogy lekoplalom és lemozgom magam minimum negyvenötig. az már nem lesz vészes. az már nem lesz ilyen borzasztó. csak sikerüljön, csak legyen végre itt a nap, amikor negyvennégyre kelek.
addig hat búcsúkilótól kell megválnom minél hamarabb.

kajával fogyni?

egyébként meg nem is értem, hogy akarnak az emberek kajával fogyni? ha ezt meg ezt a zöldséget eszed csak, akkor lefogysz kétszázhatvan kilót! ez badarság. fogyni csak akkor lehet, ha nincs üzemanyag. pofonegyszerű a képlet, hiszen ha nem viszünk be semmit, akkor nem lehetséges a hízás. ha viszont mindenre kifogásokat keresünk -hogy ó, ez a süti most jutalom, vagy ez a kis narancs/banán nem árthat- akkor soha az életben nem ürülünk majd ki, és nem leszünk mutogatni való példaképek a testünkkel. a legjobbak mindig megcsinálják. a legjobbak győznek. én a legjobb leszek, ezt megígérem. ez a blog nem a siránkozásról kell, hogy szóljon, úgyhogy be is fejeztem a rinyálást. fölkelek és annyi kajamentes pillanatot gyűjtök az életembe, amennyit csak lehet. egyébként is, amikor nem eszem, szinte hallani, ahogy ég a zsír, meg mindig több ihletem is van, ami jó dolog, különösen így rajzérettségi előtt.

kiábrándító

kipróbáltam annyi mindent ebben a pár hétben (hónapban?), de semmi sem sikerült. minden szabályomat megszegtem, már-már örömet okoz a szabályszegés. a végleges megoldás az lesz, ha megundorodom az ételtől, az étkezéstől. nem látok más kiutat a kalóriák erdejéből, minthogy leállítom a gépezetet és rágón élek további életemben. a legnagyobb baj vele az, hogy anya figyeli, hogy mennyit kajálok, vagy legalábbis rögtön észrevenné, ha kihagynék akár egy étkezést is -szerdán is hányingert kellett hazudnom ahhoz, hogy ne reggelizzek és még így is alig lehetett lebeszélni anyát a kajálásról.
készen van a tervem: minden ételre, minden lehetséges kajára fölhozom az ellenérveket -persze csak magamban, az emberek elég hülyének néznének, ha mindezt hangosan is kimondanám. csak a dolgok mögé kell néznünk, hogy meglássuk, a tojás például nem egyéb, mint petesejt, amit a tyúk ugyanazon a lyukon nyom ki, mint amin az ürüléket. és a húsok, felvágottak mind-mind döglött, büdös izmok meg zsír, ami undorító tömény ízű olajokká áll össze az izomban. a tehénen áthaladó fű csak a tej, a zöldségeket és gyümölcsöket általában összepermetezik vegyi anyagokkal, lepisilik őket a mindenféle állatok és pókok petéznek rajtuk meg kukacok és lárvák költöznek beléjük és szaporodnak bennük. a pizza pedig úgy néz ki, mint egy kiterített zsíros szív. a paradicsom vérszínű, vasízű bogyó csak valójában. a tésztákban lévő élesztő fölfújja a gyomromat és egyszer majd véglegesen kipukkad, a mák úgy néz ki, mint az undormányos kis pókok, akik a kertben laknak. a méz a gennyre hasonlít -bár ez irreleváns, mert nem eszem mézet. a tejeskávénak már csak azért is lőttek, mert a megemésztett és visszakérődzött füvet nem igazán szeretem, másrészről viszont a benne hemzsegő szénhidrátoktól elképesztő növekedésnek indulnak a zsírsejtjeim. a cukrozott gyümölcslé olyan, mintha édesség lenne -konkrétan az is. ez vonatkozik a győri édes (mint ahogy a nevében is benne van) jó reggelt kekszre is, olyan, mint egy twix, ha a kalóriáját nézzük.
ahhoz, hogy elégessem a zsíromat, ahhoz, hogy megtisztuljak és leapadjon a sok felesleges, fájdalmas zsírraktáram, muszáj mozognom is emellett, mert ha puhány panna maradok, azzal nem leszek boldog úgysem.
és persze, ha nem akarom, hogy a kaja irányítson, akkor muszáj nem mindig a nyomában lennem. nem szabad a boltban nézelődni a polcokra kirakott édességek és más egyéb termékek között, nem szabad evő emberek közelében sínylődnöm, vagy a gondolataim között forgatni a témát. el kell szakadnom ezektől a hányadék dolgoktól. nem dühből, félelemből, szomorúságból, zavarodottságból és boldogságból, jólesésből, kedvből, unalomból enni! az étel azoké, akik szeretik azt -ez ugyanígy van az élettel is- akinek viszont nem inge, ne vegye magára. nekem nem kell a társadalmi szokásoknak megfelelően ennem; ha ünnep van, az nem éjjel-nappal papikát jelent. ha bármi baj van, a kaja nem gyógyír semmire. a tea se jó, mert csak beáztatott levelek, kis színanyag a vízbe -ennyi erővel akár temperát is oldhatnék föl néha. a magvak meg madaraknak valók, amúgy is úgy néznek ki, mint a bogarak, vagy apró vesekövek.
ha eredményt akarok elérni, akkor felhagyok a tervezgetéssel és szabályrendszerrel. a legegyszerűbb, ha CSAKIS annyi bélsárnak valót nyelek le, amennyit muszáj anya miatt. a többi mind szemét. a szép, üres, rózsaszín gyomor a nyerő. vissza a természethez, vissza a megteremtett ürességhez emberek!

kipróbálom magam, milyen normálisnak lenni

én nem másokért -magamért akarok lefogyni/alakulni/kicsit sorvadni- akárminek is nevezem magamban a dolgot. hiányzik a lapos hasam, a bizonytalan szédülés, a tudat, hogy én mindent megteszek az ügyért. hiányzik a mosoly az arcomról, amikor végigpillantok magamon. nem azt mondom, hogy teljesen reménytelenül és hájasan nézek ki, mert azért ez így nem lenne igaz. persze, elégedetlen vagyok néhány testrészemmel, de nem mindegyikkel. például deréktól fölfelé azt mondom, nincs baj -talán csak a felkarom lehetne izmosabb-, ezen a részen egészen vékony vagyok. kiáll a kulcscsontom, a szegycsontom is átlátszik, a vállamon két nagy gümő a kiemelkedő csont, a lapockámnak szép íve van, amikor kihúzom magam, a nyakam kifejezetten szép, és a fejem sem annyira elborzasztó, ha belegondolok. mondjuk ez nem mondható el arról az arcomról, ami tömés után a fejemre költözik -akkor bizony elég hányadékul tudok kinézni, felpuffadok, a szemeim borzasztó állapotba kerülnek és ez nem valami előnyös. de jobb napokon elhiszem magamról, hogy szép vagyok, még ha ez sokszor elképzelhetetlennek is tűnik. mert szeretem a szemem alatti karikákat (tudom, ez betegesen hangzik, de szerintem kölcsönöz valami titokzatos kisugárzást nekem. lehet, hogy csak egyszerűen hülye vagyok. nekem tetszenek a karikás szemű emberek). és szeretem a csuklómat is, ami kis verébszerű, és állandóan lecsúszik róla minden, ugyanez van az ujjaimmal is -azok is viszonylag vékonyak, a legkisebb gyűrű is egy mozdulat után búcsút mond a kezemnek. ezek a dolgok megvigasztalnak, ha szomorú vagyok az elhízott fenekem/combom/hasam/vádlim miatt. ezek azok a kritikus területek, amiket eddigi életem során (nevezzük most az evészavart életnek) körülbelül egyszer vagy kétszer láttam elfogadhatónak és csinosnak. sajnos ezt hamar le is rombolták a különböző vélemények innen-onnan. ezekből a területekből a legnehezebb lefaragni a zsírt. most pillanatnyilag nem is dolgozom rajta. ez szomorú, mert megtehetném, de csak a kifogásokat hozom fel a testmozgás ellen. főképp az időt okolom, ami már hónapok óta a csúnya, szürke, nyúlós arcát dugja a képünkbe -most először érzem azt, hogy el kéne utaznom valami fülledt meleg, de legalábbis megfelelően hőkezelt országba vagy városba, ahol meggyógyulna a télen elgyötört és széttömött testem. de pénz és időhiány miatt sajnos kénytelen leszek itthon kezdeni valamit magammal. ki akarom próbálni a jógát (bár egyszer már voltam úgy két évvel ezelőtt), a spinninget, valamilyen csapatsportot, aerobicot vagy tornát, konditermet, igazából bármit, ami egy kis változást és aktivitást hozna a mindennapjaimba. elmennék én most is biciklizni (ez tényleg így van, lenne hozzá kedvem, szeretek tekerni), de egyrészt ki kell még cserélnem a biciklimen az egyik bovden kábelt, mert tropa a fék; másrészt meg őszintén, kinek van kedve ilyen takony időben az áradó folyó mentén biciklizni -ráadásul szembe szélben? minden sokkal nehezebbnek tűnik a szürkeségben, fény nélkül. emlékszem, nyáron mekkora energiám és elhatározásom volt a fogyással kapcsolatban. napról napra szerettem meg magam újra a depresszióban és önpusztításban leélt egy év után. nem is hiszem el sokszor, hogy tényleg én voltam az a lány harmadikban, aki megbukott fizikából félévkor, mert nem akart tanulni; vagy hogy tényleg én voltam az, aki állandóan kiütötte magát a bulikon, aki késett és lógott az órákról úgy, hogy később a jegyzőhöz került az ügy. mikor kiderült, hogy kábítószert használtam és felhasogattam a bőröm, akkor mintha összeomlott volna minden. emiatt voltam szomorú párizsban, emiatt nem tudtam élvezni azt a nagy utazást és emiatt távolodtam egyre jobban a valódi önmagamtól -vajon tényleg a mostani énem az igazi? melyik évet kéne bemutatnom az ismeretleneknek úgy, hogy na igen, ez vagyok én? azt az évet, amikor ész nélkül elkezdtem fogyókúrázni, nem enni és nem inni tizenöt évesen? vagy azt, amikor tizenhat voltam és úgy éreztem enyém a világ, a felnőttek hülyék és nem értenek semmit? hogy bizony a fiatalság majd megváltja a világot és én egy meg nem értett zseninek tartottam magam? esküszöm, olyan undorító voltam, hogy elborzaszt az akkori viselkedésem és legszívesebben jól felpofoznám magam, amiért nem voltam képes hallgatni a körülöttem lévőkre. és aztán itt van ez az év. sokkal felnőttesebb, átgondoltabb, megfontoltabb, komolyabb lettem. és egyben nincs meg a kontroll, az olyan híres önkontrollom, amivel képes voltam hosszú ideig sanyargatni magamat. újabb és újabb szabályokat állítok fel magamnak. áthághatatlannak hitt szabályokat, amiket sorra megszegek, mert fanyar örömöt érzek az áthágások közben. megtiltom magamnak az összes aszalt gyümölcsöt és aztán következő héten bezabálom a felgyülemlett mennyiséget. elhatározom, hogy nem eszem négy után, és még aznap megszegem azzal, hogy este fél tízkor nem bírom letenni az ételt és vég nélkül tömöm magam. mostanság egyre többször van hogy rosszullétig, önutálatig, undorodásig, sírásig lapátolom a számba az ételt. komolyan, nem tudom mi van velem. egy teljes körű változásra van szükségem. eddig segített, miért hagyna pont most cserben? ki kell törnöm a biztonságot nyújtó ételek bűvköréből. nem szabad hagynom, hogy az étel irányítson engem, hogy a kaja határozza meg a napomat és a kedvemet. nem kell az étel miatt szomorúságot vagy netán boldogságot éreznem. az étel nem érzés, ezzel nem kell kifejezni magam. az, hogy mit eszem, csak rám tartozik és csak én döntök felőle. a tészta sosem lesz olyan jó barátom, mint a könyvek, a jó reggelt keksz nem fogja megfogni a kezem a bajban, és valószínűleg a jegeskávé sem tart majd bakot, ha menekülni kell a rosszfiúk elől. persze képletesen értve az egészet, de akkor is; nem kell, hogy úgy járjak, mint a szemem láttára az emberek. a legfontosabb, hogy a tanulásra koncentráljak. de sajnos az eddigi próbálkozásaim folyamatosan kudarcba fulladtak, mert ahelyett, hogy történelmet/németet/rajzot/nyelvtant tanultam volna, folytonosan a kaja vette át az irányítást és ettem vagy épp keseregtem amiatt, hogy mennyit zabáltam már megint. nem jó ez így. meg kell tanulnom tisztelni az ételeket, nem hirtelen magamba erőltetni, nem kidobni a kukába felindultságomban és ami a legfontosabb, hogy nem szabad érzelmeket kapcsolnom hozzájuk. a negyvennégy kilós elhatározásom nem egy irreális cél -még ha kívülről talán annak tűnik is. a negyvenegy vagy harminchét az lenne -ó, mennyiszer akartam már annyi lenni- de felhagyok azzal, hogy tönkre teszem magam. már így is épp elég testi-lelki kátyút véstem magamnak ezzel az egész őrülettel. nem azt mondom, hogy véglegesen leállok -te jó ég, ahhoz sokkal nagyobb akarás kéne, én nem akarom abbahagyni- csak egy élhetőbb, egy egészségesebb, egy átgondoltabb életmódot tűzök ki magam elé. hamarosan összeállítok egy laza, teljesíthető étrendet, aztán ha már megszoktam a ritmust, akkor megpróbálom majd elhagyni azt. ma még tisztítok, mert rettenetesen undorodom az ételtől (ez nem igaz), csak olyan sok mindent föléltem reggeli-tízórai-nassolás-ebéd-még egy kis nasi címszó alatt, hogy leírni is borzalmas lenne, de leírom, hogy többet ne essek ebbe a hibába.
a mai malackodás hozzávalói voltak:
egy csomag félzsíros túró, egy főtt tojás fehérje, két kis datolyaparadicsom, két bögre tea, egy doboz (330 ml) jegeskávé, egy kis szelet pirítós, számolatlan mazsola, földimogyoró, sózott napraforgómag, aszalt sárgabarack, egy tányér borsópörkölt kis tejföllel (anya specialitása), egy csomag jó reggelt keksz, egy nagyobb alma, egy szelet sovány sonka.
jézusom, mindez negyed kettő előtt!

leírom, hogy ne felejtsem el

pro és contra lista (mert néha számot vetek az életemről):
pozitívumok:

• jó vagyok irodalomból és most már a matekot is értem 
• általában nyitott vagyok az új dolgokra és a különböző nézőpontokra 
• jó tanácsokat tudok adni és megőrzöm a rám bízott titkokat 
• jó a humorom 
• olvasott vagyok és sokféle témához hozzá tudok szólni 
• tisztelem az embereket 
• nagyon kritikus vagyok 
• tapintatosan kezelem a szomorú dolgokat 
• megvalósíthatóak az ötleteim 
• néhanapján beköszön a hatalmas tudásvágyam 
• szeretek tanulni  

negatívumok:

• még mostanában is van, hogy szélsőségesen kezelem a dolgokat 
• a túlzott kritizálásommal megbántom az embereket 
• vannak fura bogaraim 
• idegesítő vagyok mikor nagyon bepörgök valami miatt 
• nárcisztikus vagyok és arrogáns 
• túlságosan beleélem magam lehetetlen dolgokba 
• nem tudom kontrollálni magam/vagy túlságosan beszabályozom az életem 

az étkezésem kezd helyreállni, egy hónap múlva negyvennégy akarok lenni (most negyvenhat és fél vagyok). ehhez tartani fogom a napi négyszáz kalóriát, a háromszori/négyszeri étkezést (kicsi adagok, kalóriaszegény ételekből) és a heti legalább négyszer végzett testmozgást. tudom, hogy meg tudom csinálni, hiszen a 44 elérhető és tartható súly. pont jó az egészséges és vékony alakhoz. a 44 egy olyan szám, amivel nem érzem magam dagadtnak, tudok szépen öltözködni vele, és élhetőek a hétköznapok. a negyvennéggyel boldog leszek -bár most is az vagyok. érettségin majd belibbenek a csinos ruhámban, megírom életem legjobb dolgozatát és mindenki csodálni fog. (hú, azért ez merész elképzelés)