én nem másokért -magamért akarok lefogyni/alakulni/kicsit sorvadni- akárminek is nevezem magamban a dolgot. hiányzik a lapos hasam, a bizonytalan szédülés, a tudat, hogy én mindent megteszek az ügyért. hiányzik a mosoly az arcomról, amikor végigpillantok magamon. nem azt mondom, hogy teljesen reménytelenül és hájasan nézek ki, mert azért ez így nem lenne igaz. persze, elégedetlen vagyok néhány testrészemmel, de nem mindegyikkel. például deréktól fölfelé azt mondom, nincs baj -talán csak a felkarom lehetne izmosabb-, ezen a részen egészen vékony vagyok. kiáll a kulcscsontom, a szegycsontom is átlátszik, a vállamon két nagy gümő a kiemelkedő csont, a lapockámnak szép íve van, amikor kihúzom magam, a nyakam kifejezetten szép, és a fejem sem annyira elborzasztó, ha belegondolok. mondjuk ez nem mondható el arról az arcomról, ami tömés után a fejemre költözik -akkor bizony elég hányadékul tudok kinézni, felpuffadok, a szemeim borzasztó állapotba kerülnek és ez nem valami előnyös. de jobb napokon elhiszem magamról, hogy szép vagyok, még ha ez sokszor elképzelhetetlennek is tűnik. mert szeretem a szemem alatti karikákat (tudom, ez betegesen hangzik, de szerintem kölcsönöz valami titokzatos kisugárzást nekem. lehet, hogy csak egyszerűen hülye vagyok. nekem tetszenek a karikás szemű emberek). és szeretem a csuklómat is, ami kis verébszerű, és állandóan lecsúszik róla minden, ugyanez van az ujjaimmal is -azok is viszonylag vékonyak, a legkisebb gyűrű is egy mozdulat után búcsút mond a kezemnek. ezek a dolgok megvigasztalnak, ha szomorú vagyok az elhízott fenekem/combom/hasam/vádlim miatt. ezek azok a kritikus területek, amiket eddigi életem során (nevezzük most az evészavart életnek) körülbelül egyszer vagy kétszer láttam elfogadhatónak és csinosnak. sajnos ezt hamar le is rombolták a különböző vélemények innen-onnan. ezekből a területekből a legnehezebb lefaragni a zsírt. most pillanatnyilag nem is dolgozom rajta. ez szomorú, mert megtehetném, de csak a kifogásokat hozom fel a testmozgás ellen. főképp az időt okolom, ami már hónapok óta a csúnya, szürke, nyúlós arcát dugja a képünkbe -most először érzem azt, hogy el kéne utaznom valami fülledt meleg, de legalábbis megfelelően hőkezelt országba vagy városba, ahol meggyógyulna a télen elgyötört és széttömött testem. de pénz és időhiány miatt sajnos kénytelen leszek itthon kezdeni valamit magammal. ki akarom próbálni a jógát (bár egyszer már voltam úgy két évvel ezelőtt), a spinninget, valamilyen csapatsportot, aerobicot vagy tornát, konditermet, igazából bármit, ami egy kis változást és aktivitást hozna a mindennapjaimba. elmennék én most is biciklizni (ez tényleg így van, lenne hozzá kedvem, szeretek tekerni), de egyrészt ki kell még cserélnem a biciklimen az egyik bovden kábelt, mert tropa a fék; másrészt meg őszintén, kinek van kedve ilyen takony időben az áradó folyó mentén biciklizni -ráadásul szembe szélben? minden sokkal nehezebbnek tűnik a szürkeségben, fény nélkül. emlékszem, nyáron mekkora energiám és elhatározásom volt a fogyással kapcsolatban. napról napra szerettem meg magam újra a depresszióban és önpusztításban leélt egy év után. nem is hiszem el sokszor, hogy tényleg én voltam az a lány harmadikban, aki megbukott fizikából félévkor, mert nem akart tanulni; vagy hogy tényleg én voltam az, aki állandóan kiütötte magát a bulikon, aki késett és lógott az órákról úgy, hogy később a jegyzőhöz került az ügy. mikor kiderült, hogy kábítószert használtam és felhasogattam a bőröm, akkor mintha összeomlott volna minden. emiatt voltam szomorú párizsban, emiatt nem tudtam élvezni azt a nagy utazást és emiatt távolodtam egyre jobban a valódi önmagamtól -vajon tényleg a mostani énem az igazi? melyik évet kéne bemutatnom az ismeretleneknek úgy, hogy na igen, ez vagyok én? azt az évet, amikor ész nélkül elkezdtem fogyókúrázni, nem enni és nem inni tizenöt évesen? vagy azt, amikor tizenhat voltam és úgy éreztem enyém a világ, a felnőttek hülyék és nem értenek semmit? hogy bizony a fiatalság majd megváltja a világot és én egy meg nem értett zseninek tartottam magam? esküszöm, olyan undorító voltam, hogy elborzaszt az akkori viselkedésem és legszívesebben jól felpofoznám magam, amiért nem voltam képes hallgatni a körülöttem lévőkre. és aztán itt van ez az év. sokkal felnőttesebb, átgondoltabb, megfontoltabb, komolyabb lettem. és egyben nincs meg a kontroll, az olyan híres önkontrollom, amivel képes voltam hosszú ideig sanyargatni magamat. újabb és újabb szabályokat állítok fel magamnak. áthághatatlannak hitt szabályokat, amiket sorra megszegek, mert fanyar örömöt érzek az áthágások közben. megtiltom magamnak az összes aszalt gyümölcsöt és aztán következő héten bezabálom a felgyülemlett mennyiséget. elhatározom, hogy nem eszem négy után, és még aznap megszegem azzal, hogy este fél tízkor nem bírom letenni az ételt és vég nélkül tömöm magam. mostanság egyre többször van hogy rosszullétig, önutálatig, undorodásig, sírásig lapátolom a számba az ételt. komolyan, nem tudom mi van velem. egy teljes körű változásra van szükségem. eddig segített, miért hagyna pont most cserben? ki kell törnöm a biztonságot nyújtó ételek bűvköréből. nem szabad hagynom, hogy az étel irányítson engem, hogy a kaja határozza meg a napomat és a kedvemet. nem kell az étel miatt szomorúságot vagy netán boldogságot éreznem. az étel nem érzés, ezzel nem kell kifejezni magam. az, hogy mit eszem, csak rám tartozik és csak én döntök felőle. a tészta sosem lesz olyan jó barátom, mint a könyvek, a jó reggelt keksz nem fogja megfogni a kezem a bajban, és valószínűleg a jegeskávé sem tart majd bakot, ha menekülni kell a rosszfiúk elől. persze képletesen értve az egészet, de akkor is; nem kell, hogy úgy járjak, mint a szemem láttára az emberek. a legfontosabb, hogy a tanulásra koncentráljak. de sajnos az eddigi próbálkozásaim folyamatosan kudarcba fulladtak, mert ahelyett, hogy történelmet/németet/rajzot/nyelvtant tanultam volna, folytonosan a kaja vette át az irányítást és ettem vagy épp keseregtem amiatt, hogy mennyit zabáltam már megint. nem jó ez így. meg kell tanulnom tisztelni az ételeket, nem hirtelen magamba erőltetni, nem kidobni a kukába felindultságomban és ami a legfontosabb, hogy nem szabad érzelmeket kapcsolnom hozzájuk. a negyvennégy kilós elhatározásom nem egy irreális cél -még ha kívülről talán annak tűnik is. a negyvenegy vagy harminchét az lenne -ó, mennyiszer akartam már annyi lenni- de felhagyok azzal, hogy tönkre teszem magam. már így is épp elég testi-lelki kátyút véstem magamnak ezzel az egész őrülettel. nem azt mondom, hogy véglegesen leállok -te jó ég, ahhoz sokkal nagyobb akarás kéne, én nem akarom abbahagyni- csak egy élhetőbb, egy egészségesebb, egy átgondoltabb életmódot tűzök ki magam elé. hamarosan összeállítok egy laza, teljesíthető étrendet, aztán ha már megszoktam a ritmust, akkor megpróbálom majd elhagyni azt. ma még tisztítok, mert rettenetesen undorodom az ételtől (ez nem igaz), csak olyan sok mindent föléltem reggeli-tízórai-nassolás-ebéd-még egy kis nasi címszó alatt, hogy leírni is borzalmas lenne, de leírom, hogy többet ne essek ebbe a hibába.
a mai malackodás hozzávalói voltak:
egy csomag félzsíros túró, egy főtt tojás fehérje, két kis datolyaparadicsom, két bögre tea, egy doboz (330 ml) jegeskávé, egy kis szelet pirítós, számolatlan mazsola, földimogyoró, sózott napraforgómag, aszalt sárgabarack, egy tányér borsópörkölt kis tejföllel (anya specialitása), egy csomag jó reggelt keksz, egy nagyobb alma, egy szelet sovány sonka.
jézusom, mindez negyed kettő előtt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése